Kisebb koromban egy szép családként éltünk, én, anya és apa. Apával lóbolondok voltunk, nem telt el úgy nap, hogy ne beszélgettünk volna az álomistállóról, vagy a lovakról. 

-Egyszer, majd ha nagy leszel, neked is lesz saját lovad Amber! - mondta apa.

-Na várjunk még azzal, bőven ráér belevinni őt is a lovas világba... - anya a konyhából mormogott.

-Jaj de jó apu, annyira várom már, hogy lehessen saját lovam!!! - kiáltottam, mit sem törődve anyu beszólásával.

A hétköznapokat utáltam. Minden reggel ment a busz az iskolába, de én csak arra vártam, hogy hazaérhessek, és a lovunkkal lehessek.

Amikor kicsengettek, egyből rohantam a buszhoz, ami hazavitt, és alig vártam, hogy leszállhassak.

Általában apu és Storm várt a ház előtt engem, vagy az istállóban voltak mindketten.

Egyik délután csöndben írtam a házifeladatomat az ebédlőben, amikor anya és apa veszekedni kezdtek. Igazából nagyon sokat veszekedtek mindig, de tudtam, hogy a szerelem köztük mindennél erősebb, és mindig megbeszélték a dolgokat. Ezért nem is aggódtam.

Most azonban csúnya dolgokat vágtak egymás fejéhez. Anya a lovakat és az egész lovas életmódot becsmérelte, apa meg anya szűklátókörét és a bezártságát.

-Az a baj veled Millie, hogy nem vagy képes elfogadni az embereket! Csak a saját világodban élsz! 

-Én élek a saját világomban? Nem tudom ki szerelmes a lovakba, és ráadásul a lányunkat is belevinnéd ebbe az egész marhaságba!

-Undorító, ahogy beszélsz! Nem vagy képes támogatni egy jó célt!! Ez a te bajod! Ezért vagy ilyen önző és szánalmas! - ordított már apa anyával, és hirtelen odaszaladtam hozzájuk.

Anya elfordult és sírva fakadt, én apát megöleltem, mert nagyon megrémített amiket anya mondott.

-Menj fel szépen bogaram, mindjárt felmegyek én is, nyugodj meg, anyád nem gondolta ezeket komolyan! - mondta apa.

Amikor azonban mentem fel, hallottam, hogy anya ezeket a szavakat mondta:

- Tűnj el innen te is és a retkes lovaid is, gyűlölöm ezt az életet!! Kotródj innen, és ne is lássalak többet!

Sírva szaladtam a szobámba. Féltem, rettegtem, hogy mi lesz ezek után. Apa megelégelte a dolgot, de én nem akarok anyával maradni, ha ennyire ellenszenves. Apu utánam jött a szobába.

- Nyugi kincsem, tudod, a felnőttek néha veszekednek, ez nem jelent semmit, minden rendben lesz, anyád kicsit be van kattanva. Én itt leszek neked mindig!

- Biztos? Megígéred?

- Persze!

Nagyon nehezen aludtam el este. Csörömpöléseket hallottam, és autózúgást. Nem mertem kinézni se, nagyon féltem, hogy anya esetleg majd kiabálni fog velem is. Nehezen álomba szenderültem, és az elkövetkezendő napokról álmodtam: apáról, rólam és Stormiról.

... S azóta eltelt 8 év. 16 éves lettem, anyával élek. A helyi gimnáziumba járok. Rengeteget változtam, anyával viharos maradt a kapcsolatunk, apa pedig lelépett. Hogy hova? Én magam se tudom.

Nem telik el azóta úgy nap, hogy ne nézném az emailjeimet, vagy ne keresnék rá apa nevére az interneten..

Még a postaládát is megnézem mindennap, de soha semmi hír sincs felőle.

Egyik nap azonban találtam valami érdekeset. Apáról írtak egy cikket. Ez biztosan apa!! Új istállót nyitottak egy távoli városban. A pontos cím is le volt írva. Nagyon meglepődtem, a szavam is elállt. 

Kimentem apa régi istállójába, ahol azóta nem jártam. Elkapott a sírógörcs. Éreztem mit kell tennem...

Felszaladtam a szobámba és szélsebesen pakolni kezdtem össze-vissza mindenféle ruhát. Nagyon nagy zajt csaptam, ezért anya utánam jött.

-Amber, te mit művelsz?

-Pakolok. Elmegyek arra a címre.

-Te normális vagy kislányom? És ha ez nem is apád? Különben is, hátrahagyott téged. Nem szeret! Mi ebben az érthetetlen számodra?

-Ez nem igaz! -kiáltottam - Az egyetlen ember aki miatt elhagyott engem, az te vagy! Mert mindig úgy viselkedtél vele!

-Nem beszélhetsz velem így! - kiabált anya.

Mit sem törődve vele, beszálltam az autóba, ami elvitt engem a buszpályaudvarra. Hátrahagytam anyát, a gimnáziumot, és mindent, ami a régi életemmel kapcsolatos.

>> Tovább a 2. részre! <<